2. A modernebb mótortípusok.
A gumimótor leírásánál említettük már, hogy a gumi rugalmasságát, mint légcsavarhajtó erőt csakis a kisebb, legfeljebb 120 cm terjedtséggel bíró modelleknél használjuk. Nagyobb és erősebb modellekre a nagy repülőgépek mótoraihoz hasonlóan szerkesztett, modernebb mótortípusokat szoktak szerelni, melyeknek teljesítménye is jóval nagyobb. Ma már ezekből is sok fajtát ismerünk, de valamennyit három főcsoportba foglalhatjuk: a benzin, a szénsav és a légmótorok csoportjába.
Legerősebbek a benzinmótorok. Ezeket csakis gyakorlottabb modellkésztőknek ajánlhatjuk, de csakis akkor, ha igazán a legkomolyabb tudományos vizsgálódásokat akarják végezni, vagy valamilyen értékes találmányukat akarják kipróbálni, amelyhez hosszabb repülési időtartamra van szükségük. Különben is drágák s a gyúlékony és robbanó benzin miatt kissé veszélyesek.
A mi céljainknak a szénsav és a légmótorok felelnek meg inkább, amelyek csakis annyiban térnek el egymástól, hogy az egyiket szénsav, a másikat meg levegő hajtja. Igaz, hogy a szénsavas mótorokkal nagyobb távolságokat érhetünk el mint a légmótorokkal, de az is igaz, hogy sokkal több a bajunk vele, s hogy a töltése is pénzbe kerül. A súlyos szénsavtartálynak a repülés színhelyére való szállítása mindenesetre kellemetlen, a emellett egy 10 kg-os tartály legfeljebb csak 20 repülésre elegendő anyagot tartalmaz. Az angolok és franciák ugyan a nehéz szénsavtartályt kiküszöbölték már, amikor a sokkal kisebb helyet igénylő folyékony szénsav használatára tértek át, de számunkra ez még nehezen beszerezhető.
Legjobban ajánljuk tehát a teljesen veszélytelen légmótort. Ez a felsorolt három mótortípus közül a legolcsóbb, mert a természet bárhol és bármikor ingyen adja hozzá a szükséges hajtóerőt, a levegőt, melyet rendesen egyszerű kézi sűrítővel préselünk be a vékony alumíniumból vagy rézlemezből készült légtartályba. De reduktorszelep útján acélpalackba sűrített levegővel is megtölthetjük a mótor légtartályát. (A töltéshez esetleg hidrogént is használhatunk, de semmi esetre sem oxigént.)
A mótor működése röviden a következő: A nagynyomású levegő az áteresztő csak megnyitásakor a légtartályból az osztóba kerül, ahonnan azután a megfelelő hengerhez tódul. A dugattyúkra ható erők ilymódon a hajtókar és a hajtórúd közvetítésével mozgásba hozzák a tengelyt, mely azután a ráerősített légcsavart gyorsan forgatja. A munkáját végezte levegő az osztó kipüfögő nyílásain a szabadba áramlik. Mellékelt 67-ik ábránk a főbb alkotórészeket világosan szemlélteti.
A légmótor tartályát régebben a nagy gépekhez hasonlóan külön törzsbe építették. Az idők folyamán ez mindinkább elmaradt s az önként kínálkozó légtartályt használták fel törzsül. A tartály e célra nagy szilárdsága miatt tényleg kiválóan alkalmas is. futószerkezet léceit tehát az ábránkon megjelölt a és b pontba erősíthetjük. A felerősítés módjai természetesen igen különbözők lehetnek. Alkalmazhatunk a tartályon átdugott s abba beforrasztott rézdrótot, amelynek kiálló végein csavarmenet van, melyre csavaranyával kapcsoljuk rá a megfelelő részeket (68. ábra).
De megtehetjük azt is, hogy a futószerkezetlécek végein levő papucsokat egyszerűen a tartályra forrasztjuk, amint ezt két buzgó modellezőnk, Tóth László és Tiszmonári János tényleg alkalmazta. Ha minden irányban oldható kötésre törekszünk, akkor abroncsot készítünk, mellyel a kötés pontjait a helyszükséglet szerint változtathatjuk, azaz előre, vagy hátra tolhatjuk.
♣ Archiválta SRY 2007 július 04. ♣ CANON
LiDE system ♣ Microsoft Word ♣ SRY MODELL 2007