1. A szárnyfelületek
A modell szárnyának megépítésénél elsősorban arra törekedjünk, hogy az megszakítás nélküli, teljes felületet alkosson. Mert, ha a szárnyfelületet kettémetszük s a szárny és a törzs között hézagot hagyunk (69. ábra), akkor a levegőrészecskék e hézagok között ugyanolyan módon siklanak le a szárnyról, mint a 25-ik ábrán feltüntetett szárnyvégekről.
Ha tehát két darabból készítjük repülőgépünk szárnyát., akkor e két darabot szorosan illesszük a modell törzséhez.
Rendkívül fontos a szárnyak profilozása és legkedvezőbb alakjának a megválasztása is. A különböző profilú felületekkel s ezek értékelésével már behatóan foglalkoztunk, úgyhogy a megismert irányelveket most még csak gyakorlatilag kell megvalósítanunk.
A kisebb 40-60 cm-es modelleknél a könnyű elkészíthetőséget s a nagyobb szilárdságot tartva szem előtt, nem törekszünk a szárnyprofil legkedvezőbb alakjának és vastagságának megvalósítására, mert ezeknek ily kis méretekben való elkészítése rendkívül kényes és törékeny munka volna. Ezen modelleknél rendszerint sík felületet használunk s a szárnykeretet kemény réz vagy acéldrótból készítjük. A könnyebb megmunkálás és forrasztás szempontjából inkább az elsőt ajánljuk. A drótváz egy önmagába záródó hurok (70. ábra), amelynek két szabad végét egymásra illesztve összeforrasztjuk vagy igen vékony rézdróttal szorosan körülcsavargatjuk. Ez utóbbi esetben sem árt egy kis forrasztás. Bordákul szükség szerint 2-4 vékonyka lécet veszünk, melyeket az ábránkon alul balra szemléltetett módon, vékony drótszállal kötünk a szárnykerethez. Ha bordákul is drótot használunk, akkor e drótbordákat derékszögben meghajlítva, drótkötéssel és forrasztással erősítjük a szárnydróthoz. Ábránkon ezt alul, jobboldalt láthatjuk. Az elkészült keretre ezután ráfeszítjük a selymet vagy batisztot, miáltal a felület teljesen merev lesz.
Adhatunk a felületnek görbületet is. Ha ugyanis a drót- vagy fabordákat előzőleg meggörbítjük s a fedőanyagot alulról e bordákhoz ragasztjuk, vagy egyszerűen felülről a keretre feszítjük, akkor a kihajló bordák megadják a szükséges domborulatot.
Nagyobb repülőgépmodelleknél az ilyen felület könnyen elhajladozik, elhúzódik, úgyhogy lehetetlen a pontos beállítás. Ezeknél tehát más megoldást kell keresnünk a szárnyak megépítésére. A következőkben három kitűnően bevált módszert ajánlunk modellkészítőinknek. Az első megoldást a 71-ik, a másodikat 73-ik, a harmadikat pedig a 75-ik ábránkon ismertetjük. Mindhárom tisztán és világosan szemlélteti az összeállítást.
Az elsőn két gerinclécet látunk, amelyre lapos bordalemezek vannak erősítve. A bordákat először ráragasztjuk a gerincre; a megszáradt, enyvezett helyeket ezután cérnával kötjük át s a kötéseket végül híg enyvvel dörzsöljük be. Ily módon igen erős és rugalmas vázat kapunk. A bordák hátsó végeit cérnával vagy vékony rézdróttal (szigetelt villanydróttal) kapcsoljuk össze s a fedőanyagot néhány milliméter széles sávban visszahajtva, erre ragasztjuk. Jól tesszük, ha a szárnyat felül is bevonjuk, mert ezzel jelentékenyen növeljük a szárny emelőhatását és csökkentjük az ellenállást. A z2-ik ábra egy bordamenti metszetet szemléltet.
Jóval erősebb a második szárnyépítési mód, melynél két keskeny, 1 mm-es furnérszalagot közbeillesztett kis fakockákkal ragasztunk össze. A kívánt profilnak megfelelő alakot az előre elkészített sablon (73. ábra S) adja meg, míg a profil vastagságát a bordalemezek közé ragasztott fakockák szabályozzák.
Igen jól használhatjuk főleg vastag profiloknál a vékony furnér vagy kontrafurnérlemezekből készített bordákat (74. és 75. ábra). Ezeket úgy állítjuk elő, hogy vékony kis szegekkel egybefogatjuk a borda vastagságához szükséges, megfelelő számú és kellő hosszúságú kontrafurnérlapokat s a kapott kötegnek az egyik oldalára rárajzoljuk a kívánt profilmintát. A profilba a borda könnyítése céljából később kivágandó részeket is berajzoljuk.
Ezután először lombfűrésszel e belső részeket fűrészeljük ki, majd ugyancsak lomb- vagy finomfogú kanyarítófűrésszel a profil külső vonala mentén haladunk végig. Az esetleges egyenlőtlenségeket azután még reszelővel szépen kiegyengetjük. A bordába még a gerincléceknek besülyesztésére megfelelő négyszögletes bemélyedéseket vágunk. A hátsó gerinclécet néha a bordákba metszett, alkalmas nyíláson dugjuk át. Ilyen nyílással ellátott bordát ábrázol a 74-ik ábránk alsó rajza, amelyen épúgy, mint a fölötte lévőn is, a gerinclécek befogadására szolgáló nyílásokat a fekete kis négyszögek jelzik.
A bordák oldalirányú megerősítésére teljesen elegendők ezek a szűk kivágások, melyekbe enyvvel ragasztjuk bele a gerinclécet.
Hangsúlyozzuk, hogy a szárnyépítésnél sohasem szabad a gerinclécet sem szegek átverésével, sem bemetszésekkel gyengítenünk.
A bordák elejére, az első gerincléc hosszában rajzlapot illesztünk, melyet a gerinclác alá enyvezve, a bordákhoz hajtunk és ragasztunk fel, hogy így megfelelő tömpe formát kapjunk a bevonásnál.
A szárnyak lekerekítésére legalkalmasabb az ív alakban meghajlított spanyolnád és diófa (75. ábra). A lekerekítő lécet gondosan sűlyesszük a gerincekbe, jól ragasszuk be s enyves cérnával alaposan csavargassuk körül, hogy így a szárny ellenállóképességét még ütközéssel szemben is megvédjük. A szárnyak lekerekítésének s a szegőlécek pontos besülyesztésének az a célja, hogy a fedőanyag (papír, selyem vagy batiszt) úgy burkolja be a szárnyat, hogy azon a legcsekélyebb egyenetlenség vagy kiálló rész se legyen. Mindez ugyanis az ellenállás növekedését vonja csak maga után. A felület peremének, a lekerekítésnek és a főgerincnek ilyetén alakítását, melynek a legkisebb légellenállás megteremtése a célja, a felület gondos eldolgozásának mondjuk.
Kisebb modelleknél a 76-ik ábránkon bemutatott szárnylekerekítést ajánljuk. A jobboldalt látható kemény, rugalmas rézdrótot előbb félig a gerinclécbe sűlyesztjük, s csak ezután kötjük vékony rézhuzallal a gerinchez. A drótnak a gerincbe sűlyesztését szemlélteti az ábrában baloldalt elhelyezett kis gerinckeresztmetszet. A lekerekítő rézdrótnak kihegyezett végeit esetleg a szárnygerincekbe is szúrhatjuk.
A szárnyvégek lekerekítése helyett alkalmazhatunk ferde harántbordát is (77. ábra), mely a 25-ik ábrán feltüntetett káros hatások kiküszöbölésére szolgál s egyben a legegyszerűbb megoldás. Ezen harántborda megerősítése ugyanolyan, mint a belső bordáké. Szilárdsági szempontból azonban valamivel rövidebbre vesszük, nehogy a szárny földetéréskor a messze kinyúló borda letörjön.
A szárnyfelületek vázának elkészítése után szólnunk kell még annak bevonásáról és a szárnyak helyes beállításáról.
A különböző fedőanyagokat már ismerjük, azok megmunkálását is elsajátítottuk. Mondottuk ugyanis, hogy csakis olyan anyagokkal vonhatjuk be a felületeket, amelyeknek csekély súlyuk mellett a legkisebb az átbocsátóképességük. E helyen csak az ottan elhallgatott selyempapirosra hívjuk még fel főképen kezdő modellezőink figyelmét. Csakis a finom, homályos felületű selyempapirost ajánlhatjuk. Mert, ha ilyennel, minden előzetes megfeszítés és ráncképződés nélkül, vonjuk be a szárnykeretet s azután porlasztócsővel (fixírcsővel) vizet fújunk a bevont felületre, akkor az száradás után a dob hártyájához hasonlóan megfeszül. Mivel a selyempapiros könnyen szakad, ezért a vele bevont szárnyaknál minden szerelést lehetőleg még a bevonás előtt kell elvégeznünk, vagyis a gépet, mint mondani szoktuk, „nyersen” kell összeszerelnünk. Csak miután már minden készen van, vonjuk be a felületet és szereljük fel véglegesen gépünket.
A selyempapirosnak egy másik nagy hibája, ami a legtöbb papirosnak közös sajátsága, hogy a légköri nedvesség iránt nagyon érzékeny. Párás időben, főleg reggel és este, a nedvességet felszívja s megereszkedik. Ha megszárad, ismét megfeszül. A lakkal való bekenés ugyan közömbössé teszi a nedvesség iránt és szívósságát is nagyban fokozza, de a súlyát is lényegesen emeli. Csakis olcsósága, könnyűsége és könnyű alkalmazhatósága miatt ajánljuk a kezdőknek a selyempapirost.
A többi fedőanyagról már elmondottuk mondani valónkat.
A szárnyak pontos beállításáról csak egy gyakorlati módszert akarunk megismertetni. Amikor a szárnyat a törzshöz erősítjük, a szárnyfelület két végét felül a merevítő árbochoz, alul pedig rendszerint a futószerkezethez szoktuk vékony acéldróttal a szárny szilárdabbá tétele végett kikötni. A szárnyak két vége ilyenkor legtöbbször nem áll egyforma szögben. Hogy a beállítás helyes-e, azt egyszerűen a szárnyfelület belépő és kilépő, azaz mellső és hátsó élének egymáshoz viszonyított irányából állapíthatjuk meg. Ha ugyanis a húzótengely irányából nézzük a gépet, akkor a szárnyfelület első és hátsó éle egy-egy egyenest mutat(78. ábra). Ez a két egyenes vagy párhuzamos egymással vagy nem. Ha a két egyenes pontosan párhuzamos, akkor a beállítás jó, különben rossz.
Hogy a beállítás teljesen pontos e, arról úgy győződünk meg, hogy szemünkkel a húzótengely fölé emelkedünk mindaddig, míg a két él vonalai egymást fedik. Ha a két él egyszerre olvad eggyé, akkor a beállítás is teljesen pontos; ha pedig a hátsó élnek egy csekély része akár a jobb, akár a bal oldalon később tűnik el, mint a többi, akkor ez annak a jele, hogy itt a szárnyak még egy kevéssel nagyobb a hajlásszöge, amit a huzalok megfeszítésével kell kiigazítanunk. Mellékelt 79-ik ábránkon felül a jó, alul a rossz beállítást szemléltetjük.
A szárnyak kikötéséhez legjobb a vékony 1-2 tizedmilliméteres acéldrót (citerahúr), mert sem a rázkódtatások, sem egyéb erőhatások nem nyújtják meg s így a szárny beállítása sem változik. Kisebb modelleknék a cérna is jól használható, főleg ha azt a szárny beállítása után a magnyúlás ellen híg enyvvel itatjuk át.
♣ Archiválta SRY 2007 augusztus 21. ♣ CANON
LiDE system ♣ Microsoft Word ♣ SRY MODELL 2007